Zé becsukta a szemét és visszagondolt csemetekorára. Idejét sem tudta soha, hogy mikor bújtak ki a földből első sziklevelei, de az tisztán megmaradt az emlékezetében, hogy felnézett és csodálatos fényt látott. Olyan szépségeset, amit csírázása alatt a földben még csak elképzelni sem tudott. Azt ugyan nem értette miért van a fényre egy 70W irva de idővel megszokta a címkézett napot, ő és közel 300 testvére.
Már korán kiderült milyen jó genetikákkal rendelkezett, amire mindig is büszke volt. Társainál mindig egy tűlevéllel több volt neki és a törzséhez is vízszintmérőt lehetett volna igazítani.. ha nem lett volna függőleges.
Egy szép nap a nagy központi időzített eső után aztán furcsa dolgok kezdtek történni. Emberek ki be mászkáltak és testvérei fogyatkozni kezdtek. Kis ásóval kivájták őket és cserépbe ültetve boldogan távoztak velük. Eleinte féltek a kicsik, majd akik vitték őket olyan kis boldog arccal vitték őket, hogy Zé is kedvet kapott, hogy kiássák. Kihúzta magát, azt gondolta így sokkal szebbnek tűnik. De valahogy csak nem őt választották. Majd nap nap után egyszercsak hozzá is eljöttek AZ ásóval. Becsukta a szemét majd nagy levegőt vett, és mintha megborsóztak volna tűlevélkéi, mikor az ásó először hozzáért a gyökereihez. Ekkor egy huppanás és máris cserépben találta magát. Körülnézett miután ez megtörtént, de végül őt nem vitték el. Hiába volt a legszebb. Szerinte.
Berakták az épület egyik sarkába, ahol csak telt az idő, és csak nézte a tálcákon kibújó újabb és újabb növénykéket.
Egyik nap azonban valahogy furán érezte magát. Mintha megérezte volna előre mi fog történni vele. Jött egy pár morcos emberke megfogta, addig húzták vonták vaskos fahordóját, míg egy jobb időket megélt, valaha zöld kisteherautó rozsdás platójára rakták..
Nem értette.
Felzúgott a motor és nekiindult Zé az ismeretlennek. A menetszéllel nem került jó barátságba. Tépte vonta még gyengécske ágacskáit. De egy fura nagy kék épület elött megálltak és leemelték a platóról. Ekkor nagyon izgatott lett. Érezte, hogy most oda kerül amit inenntől otthonnak fog hívni.
Így is lett. De nem éppen úgy, ahogyan számított rá. Sosem látott igazi otthont de valami kellemes melegség, nyugodt légkör volt a vágya. De amit kapott egy rideg váró egy SZTK labor várójában.
Minden reggel őrült sok ember ömlött be és ült köré. Szerette ezeket a pillanatokat. Egészen 7-9 ig. Aztán valahogy mindig elfogytak az emberek.
Eleinte izgalmasnak tartotta de napról napra hónapról hónapra kezdte megunni.
Pár év elmúlt mikor eljött a pillanat, hogy besokallt. Nem is érezte jól már magát a törzsében. A dézsája is már szűk volt, a plafont is elérte a legújabb csúcsocskája. Direkt kicsit meghajlott hogy ez minél később történjen meg. De sajnos az idő elhozta ezt is.
Mérgében elkezdte szúrni a körülötte lévőket, lecsapni a fejükről a kalapot, piszkálgatni a fülüket. Mindent megtett hogy kicsit gonoszkodhasson, hogy végre észrevegyék. Nem szeretett már ott lenni. És tudta ez így nem sokáig mehet már tovább.
Egy nap a takarítónő aki mindig meglocsolta nem úgy mint a másik, a piros kötényes aki rá sem nézett soha, megállt elötte és elkezdte nézegetni. Nézte jobbról, balról, félretolta a székeket körülötte, hogy körbejárhassa. Majd kedvesen meglocsolta, és búcsúzóúl mint mindig megsimogatta az egyik ágát. Ez Zének nagyon jól esett minden alkalommal.
De innentől nagy fordulat következett. Újra eljöttek az emberek.
Egy hosszú kötelet kezdtek letekerni és gúzsbakötni Zét. Nagyon megijedt. Nem tudta hogyan védekezzen. Igyekezett összevissza csapkodni tűleveles ágaival, komoly karcolásokat okozva az őt megbékjózó embereken. Ami nagyon fájt neki, hogy a takarítónő a kedves az ajtóból figyelte az egészet. Álszenteskedett csak eddig velem, biztos ő tehet róla! - gondolta Zé.
De közben a férfiak rendületlenül cibálták toszogatták húzták vonták tolták míg végre kijutott a levegőre. Addigra beletörődött a sorsába. Tudta itt már csak a vég következhet.
Az épület elött ott állt a régi teherautó. Mitsem változott, hacsak azt nem, hogy a hátsó lámpabúrája szanaszét volt törve. Világított ugyan de elég sejtelmesen a sok szigszalag alól.
Egy nagy emeléssel hárman megfogták és felhuppantották a platóra. Na ekkor volt, hogy Zé nagy levegőt vett és becsukta a szemét, hogy visszagondoljon csemetekorára és szerintke rövidke életére.
Már 25 éves volt ekkor. Szögezte le magában de hogy ezt mi alapján számolta ki, annak sosem gondolt utána.
Innentől csak a nagy csend az ami történt.
Vittek őt a becsukott szemeivel. Már nem ellenkezett csak várta a sorsát. Érezte ahogy kiveszik a fahordóból mozgolódtak matattak érezte újra az ásó fémjét a gyökerein. De nem érdekelte semmi. Csak állt és várta a végét.
Ami eljött. Már nem piszkálták nem matatták az ásók is eltűntek, és valahogy olyan furán érezte magát mert a gyökerei végre nem feszültek.
Na ekkor ebben a pillanatban majdnem kinyitotta a szemét, amikor egy olló hangját hallva az ágai szinte úgy pattantak ki mint egy régi befőtt kupakja. Na inkább ekkor nyitotta ki a szemét.
Ami fogadta, arra soha nem számított. Újra ott volt felette a 70W-s napocska de körülötte!! Hirtelen újra csemetének érezte magát! Körülötte háromszor-négyszer nagyobb fák ágaskodtak mindegyiken csodálatos madarak üldögéltek és csiviteltek boldogan. Furcsállotta is, hogy eddig hogy nem hallotta őket, de most egyszerűen boldog volt és iszonyú fiatal.
Érezte hogy na.. most! Most hazatért!
